Az ötlet
Az 1996-ban készült "Szívügyem" címu filmünk egy szívátültetésrôl szólt. Hónapokig követtük a súlyos szívbeteg Orosz László sorsát, összebarátkoztunk, együtt nevettünk, sírtunk, izgultunk vele, fogtuk a kezét, mielôtt betolták a mutôbe, hogy új szívet kapjon. Megvolt a mutét, majd váratlanul, 17 nappal az operáció után meghalt. Halála nagyon megviselt bennünket. Készítettünk még egy filmet egy fiatal, rendkívül intelligens és sugárzóan szép, szívátültetésre váró nôrôl és egy tizennyolc éves lányról, ôket is heteken át kísértük, de a mutét után ôk is meghaltak. Ez már-már több volt, mint amit józan ésszel el lehetett viselni… Úgy döntöttünk, nem akarunk többé olyan témával foglalkozni, amelynek elbeszélése során meghalhat az a személy, aki barátunkká lesz a forgatás során. Következô filmünkhöz olyan helyzetet kerestünk, amely eléggé drámai, a tétje nagy, de amelyben nem jelenik meg a halál. Egyedül a születés ilyen. A születésrôl magáról sok filmet készítettek már, de a mesterséges megtermékenyítésrôl, arról, hogy mi mindent vállal az, akinek nem lehet gyermeke, arról nem.

Meddôség mint téma…
Persze mi sem voltunk vele tisztában, mi is ez pontosan, amikor felvetôdött, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanakkor az is egyértelmuen kiderült számunkra, hogy általában keveset tudnak az emberek a mesterséges megtermékenyítésrôl, sok téveszme van körülötte. Meglepôdve tapasztaltuk, hogy még az értelmiségiek között is jónéhányan azt hitték, hogy egy pici gyerek csücsül a lombik alján. Orvos ismerôseink "felvilágosítottak" bennünket, több órán át magyarázták a konyhánkban ülve, mit is jelent az, hogy "lombikbébi". Elôtanulmányaink során nem csak az eljárás mibenlétét kellett megtanulnunk, de annak számos erkölcsi és lelki vetületével is szembesültünk. De éreztük, hogy olyan területen járunk, amely éppen ismeretlensége és feldolgozatlansága miatt igazán alkalmas egy drámai dokumentumfilm elkészítésére. De ekkor még a forgatás kezdete is távolinak tunt. Helyszínt és szereplôket kellett találnunk.
Elkezdtünk a meddôségi központokba is járni. Akkoriban, 1997-ben csak nyolc központ volt, ma már ennél jóval több van Magyarországon. Beültünk a tájékoztatókra, amelyeket a lombikbébiprogramban résztvevô pároknak tartanak. Nemcsak nekünk, hanem azoknak, akik igazán érdekeltek az egészben, sem volt igazán fogalmuk arról, hogy miképp termékenyítik meg a petesejteket és hogyan is zajlik ez az egész. Ezeken a tájékoztatókon összeismerkedtünk párokkal, voltak, akik egyértelmuen elutasítottak, beszélgetni se akartak velünk. Volt olyan asszony, aki vállalta volna a szereplést, de aztán otthon, mikor megkérdezte a férjét, ô hevesen elutasított bármiféle interjút. Felmerült, hogy talán nem is lesz olyan könnyu szóra bírni az embereket problémájukról. Mindeközben sok-sok elôinterjút készítettünk, és hihetetlen történeteket hallottunk. Volt olyan házaspár, akik már azt fontolgatta, hogy mivel az asszonynak nem lehet gyereke, esetleg a húgába ültetnék be a férj által megtermékenyített petesejtet és ô hordaná ki a gyereket. Voltak, akik a gyermektelenség miatt már válni készültek, és hallottunk olyanokról is, akik aztán el is váltak.
A lombikbébiprogramban való részvétel nagy terheket ró a párokra. A gyógyszerek költsége több százezer forint, amit a párnak magának kell fedeznie. Jónéhányan éveken át spórolnak vagy az autójukat adják el, hogy belevághassanak a programba. Gondot okoz az is, hogy a nônek gyakran kell kezelésre járnia, többen számoltak be arról, hogy elveszítették a munkahelyüket, mert a munkaadójuk nem tolerálta gyakori távollétüket. Vannak olyanok is, akiknek több száz kilométerre kell utazniuk, mert csak egy távoli városban van meddôségi központ.

Aztán rá kellett arra is döbbennünk, hogy sokan a meddôséget szégyenbetegségnek tartják. Volt egy asszony, aki a szülôágyon, mikor megszületett a gyermeke, így kiáltott fel: "Végre nem leszek már a falu szégyene!" Más családok titkolták, hogy gyermekük lombikbébi, sôt volt, aki még a saját szüleinek, a gyermek nagyszüleinek sem árulta ezt el. De az is elôfordult, hogy az óvodában egy kisgyermek megsérült és a térde vérezni kezdett. Az óvónôk nem merték ôt ellátni, mondván, hogy a kisfiú lombikgyerek, más, mint a többi, ezért inkább felhívták az édesanyját, hogy jöjjön gyorsan az oviba.

A szereplôk kiválasztása
Végül is a film helyszínéül a Budai Meddôségi Centrumot választottuk, ahol a lombikbébiprogram egyik hazai szaktekintélye, Dr. Konc János professzor és munkatársa, Kanyó Katalin biológus is elvállalták a szereplést, felmérve, hogy a témáról szóló film rengeteg elôítéletet lesz képes eloszlatni, és számos hasonló problémával küzdô páron segíthet. Az egyik tájékoztatót úgy hirdették meg, hogy kamera is jelen lesz. Akkor találkoztunk azzal a három párral, akik aztán filmünk hôsei lettek. Külön köszönet illeti ôket hallatlan bizalmukért, hogy ebben a kényes, nehéz témában elvállalták a nyilvánosságot. Volt olyan pár is, akikkel elkezdtünk forgatni, de aztán visszaléptek és mégsem akartak szerepelni. Döntésüket természetesen elfogadtuk, és annál hálásabbak voltunk a mi "hôseinknek". Szereplôink nagyszeru emberek, akik vállalták a filmezéssel járó számtalan nehézséget, mert megértették, hogy valamiféle "küldetést" teljesítenek azzal, hogy a kamera végigkíséri ôket, miközben részt vesznek egy lombikbébiprogramban. Ezzel másokat is bátoríthatnak, és abban is segíthetnek, hogy a lombikbébik körüli sok-sok félreértés tisztázódjon és egyértelmuen kiderüljön, mi is történik egy ilyen kezelés alatt, és ez mit jelent a párok számára.

A forgatás legnehezebb pillanatai
az eredményhirdetések voltak. A petesejt levétele után 14 nappal vért vesznek a nôtôl, és pár órai várakozás után meg tudják mondani, hogy teherbe esett-e. A legnehezebb ezeket az órákat kivárni, hiszen a hetekig tartó kezelés, a beavatkozássorozat, és fôleg az azt megelôzô reménytelen, esetleg több éves, gyermek utáni vágyakozás ideje alatt is csak erre vártak. Ez a várakozás nemcsak a szereplôknek, hanem nekünk is nehéz volt.
És érdekes volt látni, ki hogyan töltötte ezt az idôt: volt, aki eljött a reggeli vérvételre, majd visszarohant dolgozni, és csak az eredményhirdetésre jött vissza. Más lement a büfébe, sétálgatott, vagy éppen elszaladt lámpát venni. De volt olyan, aki leült a Meddôségi Centrum várószobájába, és meg se mozdult addig, amíg az orvos be nem hívta, hogy megmondja az eredményt. Nem beszélgetett se a többiekkel, se velünk, hanem magába fordulva csak ült és várt.
És ha nem sikerült, azaz nem tapadt meg a megtermékenyített petesejt, akkor nagyon nehéz volt utána a szereplônkkel errôl beszélni. Magánemberként legszívesebben békén hagytuk volna, kívánsága szerint némán vagy beszélgetve osztoztunk volna a fájdalmában, de filmkészítôként mégis meg kellett kérdezni, hogy hogyan éli ezt meg, mi lesz most, stb. Ezek voltak a forgatás legnehezebb pillanatai.

A film és a sorozat
Három évig tartott összesen a forgatás, mi sem terveztük ilyen hosszúra, de aztán, igazodva szereplôink sorsához, így alakult. Öt pár történetét követtük ez idô alatt, közel ötven órányi eseményt rögzítettünk életükbôl. Ebbôl a töméntelen anyagból, amelyben nagyon sok értékes, izgalmas rész volt, roppant nehéz volt aztán egy 91 perces filmet összevágni. Ebbôl a filmbôl, amelyet a mozikban és a Magyar Televízióban is bemutatnak, három pár történetét lehet megismerni. Nehéz szívvel, de az idôhatár miatt a filmbôl ki kellett hagynunk két pár történetét. Készítettünk azonban egy öt részes TV-sorozatot is, amely mind az öt pár sorsát bemutatja és itt magáról a mesterséges megterményítésrôl is több derül ki. Ezt az ötször ötven perces filmet a Duna Televízió tuzi majd musorára. Persze mind a film, mind a sorozat vezérmotívuma az, hogy hogyan harcolnak a párok a gyermekért. Hogyan dolgozzák fel a kudarcokat, mennyit bír el a kapcsolatuk. Elcsodálkozhatunk azon, milyen hallatlan nagy a család iránti vágyuk, és mi mindent hajlandóak emiatt magukra vállalni. Akarva-akaratlanul közben az ember önvizsgálatot is tart, elgondolkozik azon, hogy vajon ô képes lenne-e mindarra, amit a szereplôk végigcsináltak. A Sejtjeink tele van kisebb-nagyobb drámákkal, keseru pillanatokkal és váratlan fordulatokkal. Mi, a film készítôi és a nézôk is együtt örülhetünk, sírhatunk velük és szorítunk nekik, hogy teljesülhessen végre a vágyuk, és lehessen végre gyermekük.
Korniss Péter, az idei Filmszemle dokumentumfilmes zsurielnöke azt mondta, miután megnézte a filmet, ujjongó érzés töltötte el. Andor Tamás, a zsuri másik tagja pedig azt hangsúlyozta, hogy a film szereplôi bebizonyították: érdemes kitartóan, hittel végigjárni mindenféle kálváriát, ha a legcsekélyebb remény is látszik a sikerre.