|
Az
ötlet
Az 1996-ban készült "Szívügyem" címu
filmünk egy szívátültetésrôl szólt.
Hónapokig követtük a súlyos szívbeteg Orosz
László sorsát, összebarátkoztunk, együtt
nevettünk, sírtunk, izgultunk vele, fogtuk a kezét, mielôtt
betolták a mutôbe, hogy új szívet kapjon. Megvolt
a mutét, majd váratlanul, 17 nappal az operáció
után meghalt. Halála nagyon megviselt bennünket. Készítettünk
még egy filmet egy fiatal, rendkívül intelligens és
sugárzóan szép, szívátültetésre
váró nôrôl és egy tizennyolc éves
lányról, ôket is heteken át kísértük,
de a mutét után ôk is meghaltak. Ez már-már
több volt, mint amit józan ésszel el lehetett viselni
Úgy döntöttünk, nem akarunk többé olyan
témával foglalkozni, amelynek elbeszélése során
meghalhat az a személy, aki barátunkká lesz a forgatás
során. Következô filmünkhöz olyan helyzetet
kerestünk, amely eléggé drámai, a tétje
nagy, de amelyben nem jelenik meg a halál. Egyedül a születés
ilyen. A születésrôl magáról sok filmet
készítettek már, de a mesterséges megtermékenyítésrôl,
arról, hogy mi mindent vállal az, akinek nem lehet gyermeke,
arról nem.
Meddôség
mint téma
Persze mi sem voltunk vele tisztában, mi is ez pontosan, amikor
felvetôdött, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanakkor az is egyértelmuen
kiderült számunkra, hogy általában keveset tudnak
az emberek a mesterséges megtermékenyítésrôl,
sok téveszme van körülötte. Meglepôdve tapasztaltuk,
hogy még az értelmiségiek között is jónéhányan
azt hitték, hogy egy pici gyerek csücsül a lombik alján.
Orvos ismerôseink "felvilágosítottak" bennünket,
több órán át magyarázták a konyhánkban
ülve, mit is jelent az, hogy "lombikbébi". Elôtanulmányaink
során nem csak az eljárás mibenlétét
kellett megtanulnunk, de annak számos erkölcsi és lelki
vetületével is szembesültünk. De éreztük,
hogy olyan területen járunk, amely éppen ismeretlensége
és feldolgozatlansága miatt igazán alkalmas egy drámai
dokumentumfilm elkészítésére. De ekkor még
a forgatás kezdete is távolinak tunt. Helyszínt és
szereplôket kellett találnunk.
Elkezdtünk a meddôségi központokba is járni.
Akkoriban, 1997-ben csak nyolc központ volt, ma már ennél
jóval több van Magyarországon. Beültünk a
tájékoztatókra, amelyeket a lombikbébiprogramban
résztvevô pároknak tartanak. Nemcsak nekünk,
hanem azoknak, akik igazán érdekeltek az egészben,
sem volt igazán fogalmuk arról, hogy miképp termékenyítik
meg a petesejteket és hogyan is zajlik ez az egész. Ezeken
a tájékoztatókon összeismerkedtünk párokkal,
voltak, akik egyértelmuen elutasítottak, beszélgetni
se akartak velünk. Volt olyan asszony, aki vállalta volna
a szereplést, de aztán otthon, mikor megkérdezte
a férjét, ô hevesen elutasított bármiféle
interjút. Felmerült, hogy talán nem is lesz olyan könnyu
szóra bírni az embereket problémájukról.
Mindeközben sok-sok elôinterjút készítettünk,
és hihetetlen történeteket hallottunk. Volt olyan házaspár,
akik már azt fontolgatta, hogy mivel az asszonynak nem lehet gyereke,
esetleg a húgába ültetnék be a férj által
megtermékenyített petesejtet és ô hordaná
ki a gyereket. Voltak, akik a gyermektelenség miatt már
válni készültek, és hallottunk olyanokról
is, akik aztán el is váltak.
A lombikbébiprogramban való részvétel nagy
terheket ró a párokra. A gyógyszerek költsége
több százezer forint, amit a párnak magának
kell fedeznie. Jónéhányan éveken át
spórolnak vagy az autójukat adják el, hogy belevághassanak
a programba. Gondot okoz az is, hogy a nônek gyakran kell kezelésre
járnia, többen számoltak be arról, hogy elveszítették
a munkahelyüket, mert a munkaadójuk nem tolerálta gyakori
távollétüket. Vannak olyanok is, akiknek több
száz kilométerre kell utazniuk, mert csak egy távoli
városban van meddôségi központ.
Aztán rá
kellett arra is döbbennünk, hogy sokan a meddôséget
szégyenbetegségnek tartják. Volt egy asszony, aki
a szülôágyon, mikor megszületett a gyermeke, így
kiáltott fel: "Végre nem leszek már a falu szégyene!"
Más családok titkolták, hogy gyermekük lombikbébi,
sôt volt, aki még a saját szüleinek, a gyermek
nagyszüleinek sem árulta ezt el. De az is elôfordult,
hogy az óvodában egy kisgyermek megsérült és
a térde vérezni kezdett. Az óvónôk nem
merték ôt ellátni, mondván, hogy a kisfiú
lombikgyerek, más, mint a többi, ezért inkább
felhívták az édesanyját, hogy jöjjön
gyorsan az oviba.
A szereplôk
kiválasztása
Végül is a film helyszínéül a Budai Meddôségi
Centrumot választottuk, ahol a lombikbébiprogram egyik hazai
szaktekintélye, Dr. Konc János professzor és munkatársa,
Kanyó Katalin biológus is elvállalták a szereplést,
felmérve, hogy a témáról szóló
film rengeteg elôítéletet lesz képes eloszlatni,
és számos hasonló problémával küzdô
páron segíthet. Az egyik tájékoztatót
úgy hirdették meg, hogy kamera is jelen lesz. Akkor találkoztunk
azzal a három párral, akik aztán filmünk hôsei
lettek. Külön köszönet illeti ôket hallatlan
bizalmukért, hogy ebben a kényes, nehéz témában
elvállalták a nyilvánosságot. Volt olyan pár
is, akikkel elkezdtünk forgatni, de aztán visszaléptek
és mégsem akartak szerepelni. Döntésüket
természetesen elfogadtuk, és annál hálásabbak
voltunk a mi "hôseinknek". Szereplôink nagyszeru
emberek, akik vállalták a filmezéssel járó
számtalan nehézséget, mert megértették,
hogy valamiféle "küldetést" teljesítenek
azzal, hogy a kamera végigkíséri ôket, miközben
részt vesznek egy lombikbébiprogramban. Ezzel másokat
is bátoríthatnak, és abban is segíthetnek,
hogy a lombikbébik körüli sok-sok félreértés
tisztázódjon és egyértelmuen kiderüljön,
mi is történik egy ilyen kezelés alatt, és ez
mit jelent a párok számára.
A forgatás
legnehezebb pillanatai
az eredményhirdetések voltak. A petesejt levétele
után 14 nappal vért vesznek a nôtôl, és
pár órai várakozás után meg tudják
mondani, hogy teherbe esett-e. A legnehezebb ezeket az órákat
kivárni, hiszen a hetekig tartó kezelés, a beavatkozássorozat,
és fôleg az azt megelôzô reménytelen,
esetleg több éves, gyermek utáni vágyakozás
ideje alatt is csak erre vártak. Ez a várakozás nemcsak
a szereplôknek, hanem nekünk is nehéz volt.
És érdekes volt látni, ki hogyan töltötte
ezt az idôt: volt, aki eljött a reggeli vérvételre,
majd visszarohant dolgozni, és csak az eredményhirdetésre
jött vissza. Más lement a büfébe, sétálgatott,
vagy éppen elszaladt lámpát venni. De volt olyan,
aki leült a Meddôségi Centrum várószobájába,
és meg se mozdult addig, amíg az orvos be nem hívta,
hogy megmondja az eredményt. Nem beszélgetett se a többiekkel,
se velünk, hanem magába fordulva csak ült és várt.
És ha nem sikerült, azaz nem tapadt meg a megtermékenyített
petesejt, akkor nagyon nehéz volt utána a szereplônkkel
errôl beszélni. Magánemberként legszívesebben
békén hagytuk volna, kívánsága szerint
némán vagy beszélgetve osztoztunk volna a fájdalmában,
de filmkészítôként mégis meg kellett
kérdezni, hogy hogyan éli ezt meg, mi lesz most, stb. Ezek
voltak a forgatás legnehezebb pillanatai.
A film és
a sorozat
Három évig tartott összesen a forgatás, mi sem
terveztük ilyen hosszúra, de aztán, igazodva szereplôink
sorsához, így alakult. Öt pár történetét
követtük ez idô alatt, közel ötven órányi
eseményt rögzítettünk életükbôl.
Ebbôl a töméntelen anyagból, amelyben nagyon
sok értékes, izgalmas rész volt, roppant nehéz
volt aztán egy 91 perces filmet összevágni. Ebbôl
a filmbôl, amelyet a mozikban és a Magyar Televízióban
is bemutatnak, három pár történetét lehet
megismerni. Nehéz szívvel, de az idôhatár miatt
a filmbôl ki kellett hagynunk két pár történetét.
Készítettünk azonban egy öt részes TV-sorozatot
is, amely mind az öt pár sorsát bemutatja és
itt magáról a mesterséges megterményítésrôl
is több derül ki. Ezt az ötször ötven perces
filmet a Duna Televízió tuzi majd musorára. Persze
mind a film, mind a sorozat vezérmotívuma az, hogy hogyan
harcolnak a párok a gyermekért. Hogyan dolgozzák
fel a kudarcokat, mennyit bír el a kapcsolatuk. Elcsodálkozhatunk
azon, milyen hallatlan nagy a család iránti vágyuk,
és mi mindent hajlandóak emiatt magukra vállalni.
Akarva-akaratlanul közben az ember önvizsgálatot is tart,
elgondolkozik azon, hogy vajon ô képes lenne-e mindarra,
amit a szereplôk végigcsináltak. A Sejtjeink tele
van kisebb-nagyobb drámákkal, keseru pillanatokkal és
váratlan fordulatokkal. Mi, a film készítôi
és a nézôk is együtt örülhetünk,
sírhatunk velük és szorítunk nekik, hogy teljesülhessen
végre a vágyuk, és lehessen végre gyermekük.
Korniss Péter, az idei Filmszemle dokumentumfilmes zsurielnöke
azt mondta, miután megnézte a filmet, ujjongó érzés
töltötte el. Andor Tamás, a zsuri másik tagja
pedig azt hangsúlyozta, hogy a film szereplôi bebizonyították:
érdemes kitartóan, hittel végigjárni mindenféle
kálváriát, ha a legcsekélyebb remény
is látszik a sikerre.
|